A győri festőművész, Malasits Zsolt májusi rekordkísérlete vasárnap zárult le. Utcai akciója során elkészült képe a vasárnapi aukción 400 ezer forintért kelt el. Az összeg felét a művész a győri Anya- Csecsemő- és Gyermekotthon javára ajánlotta fel. Az óriási ponyvaképeiről is ismert alkotó rekordkíséretének valódi céljáról, a győri street art szárnypróbálgatásairól is mesélt, illetve abba is beavatta portálunkat, miért csak az aukción összegyűlt összeg felét fordítja jótékony célra.
– Májusi rekordkísérletének eredményeként vasárnap 400 ezer forintért kelt el a győri belvárosban festett alkotása. Az akció feltételeiként a szabad téri alkotást, a közönség jelenlétét, a nyolc órás munkaidőt és a nagy méretet szabta meg. Miért különlegesek ezek a korlátok?
– Ilyen körülmények között nem készült még festmény. A művészek többsége nem enged bepillantást az ihletett magányban zajló, alkotási folyamatra, illetve szabadtéren sem dolgozik szívesen, hiszen az időjárást nehéz kiszámítani, a levegőben található por, toll, szösz pedig nehezítik a szabadtéri munkát. A közönség azért volt fontos számomra, mert ha az emberek látják, hogyan épül fel egy kép, közelebb tudnak lépni az alkotói folyamathoz. Ezek után már nem vizsgálják annyira idegenül a festményt. A nyolcórás munkaidő a régi rendszer maradványaként él bennem. Tudja, nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. Ezt a klasszikus munkaidőt kihívásként is szemeltem ki magamnak, amit az eleredő eső csak felfokozott. Ennek ellenére a munkát sikerült úgy létrehoznom, hogy a középrész nyomasztóan sürgető feszültsége után, hét és fél óra elteltével már csak az utolsó, laza simításokra volt szükségem. Nem szeretném túlmisztifikálni a dolgot, de utólag visszagondolva, ezt a nagyméretű képet így előállítani hatalmas vállalkozás volt.
– Az is benne volt a pakliban, hogy az alkotás nem készül el a korlátként megszabott időre.
– Egy kép mindig akkor készül el, amikor a művész azt mondja. Ennek magyarázatát Picasso adta meg miszerint, egy képet sosem szabad készre festeni, mert ha túlságosan kidolgozott, elvész saját energiája, nem él igazán.
– Amikor nem fest készre egy alkotást, nem érzi a vibráló feszültséget, amely arra készteti, dolgozzon tovább a tökéletességig?
– Sokszor nyúlok a festményhez utólag is, bár az említett feszültségtől érzem igazán, hogy élő képpel állok szemben. Általában négy-öt képet festek egyszerre, különböző fázisokban, mert a festékanyagok száradási ideje nem tőlem függ. A száradni félretett festményt két-három nap után újra állványra állítom, és sokszor úgy érzem, mégsem kell hozzányúlnom. Teljesen más látni a munkámat napokkal az alkotási fázis kezdete után. Néha a festészeti, technikai hiányosságok a kép előnyére válnak, mert a hatás így teljesülhet ki.
– Az interjú előtt elárulta, hogy a rekordkísérleteként festett, „Múlt-Jelen-Jövő” című képe nagyon nehéz, ám a súlya nem fizikai, hanem tartalmi értelemben mérhető. Egy ilyen súlyos kép megfestésére miért pusztán nyolc órát szánt?
– Szerettem volna megmérettetni a tudásom, és látni, hol tartok most. Nem a formaiság volt a nehezítő körülmény, hiszen ezen a téren minden a több mint húszéves praxisomból fakadt. Azért ezt a témát választottam, mert nemcsak a műfajra és az árva gyerekek helyzetére szerettem volna felhívni a figyelmet, hanem magára témára is érzékennyé akartam tenni az embereket. Ha valaki nyitott szemmel és szívvel jár, felismeri, hogy világunk nehéz helyzetben van, mert kényszerpályára állították azok a nagyhatalmak, akik a gazdaság felpörgetését és a globalizációs tevékenységet folytatják. Ez a helyzet nem tartható túl sokáig, visszafordítani pedig nehéz. Mi lehet tehát a megoldás? A hit és az Újszövetség, amely értékrendet, igazságot és talán jövendöléseket is tartalmaz. A mai események pontosan úgy nyilvánulnak meg, ahogyan az a Jelenések könyvében szerepel. A kulcs, hogy az idő megszűnik egy pillanatban létezni. Ennek segítségével érhető el a világ megváltása, amelynek segítségével új környezetben találjuk magunkat. Ez indította el a gondolatomat, amikor az aukcióra szánt képet festettem. Az idő megszűnését akartam tetten érni.
– Az aukción összegyűlt pénz felét árva gyerekek nyaraltatására ajánlotta fel. Miért épp őket lepte meg adományával?
– A pénz nagyon sok helyre mehetne, de kisgyermekes édesapaként, sokkal empatikusabb vagyok azokkal szemben, akik szülők nélkül kell, hogy felnőjenek. Nemrégen egy adag ruhát és játékot vittem el az Anya- Csecsemő- és Gyermekotthonba, ahol a gyerekek hatalmas hatást gyakoroltak rám, a látvány pedig szívfacsaró volt, mert olyan talajtalanságot éreztem ott, ami számomra elképzelhetetlen, nekik pedig hétköznapi.
– Ha ennyire megrendült, miért nem ajánlotta fel a teljes összeget a kicsiknek?
– Mert a művészetből élő ember legalább annyira elhagyatott, mint az otthon lurkói. Én is egy árva gyereknek érzem magam, hiszen a világ annyira furcsa értékrenddel zakatol előre, hogy munkámmal nagyon nehéz irányát javítani, vagy lassítani száguldását, mert kevés figyelmet kap a művészek tevékenysége. Az összeg másik fele arra kell, hogy eltartsam a családomat.
– Jótékony rekordkísérletét önreklámként is értelmezhetnénk. Mi vezérelte az akció megszervezésekor?
– A figyelemfelhívás nagyon fontos volt számomra, mert képi világomban számos olyan segítség található, ami az emberek életének labirintusából segít kitalálni. Ez a testiségen kívüli lelkiség felfedezését jelenti. Aki pedig a műveimen keresztül közelebb kerül életfilozófiámhoz, tetteivel és gondolataival segíthet abban, hogy a száguldó világunkat a jó vágányra terelje.
– Külföldön számos ehhez hasonló kezdeményezést indítanak, és gyakoriak performanszok is. Győrben azonban az ilyen jótékonysági események, illetve az utcai művészeti megmozdulások rendkívül ritkák. Mennyire fogadta nyitottan akcióját a barokk város közönsége?
– Nagyon jó érzés volt, hogy a kép körül kialakult egy csoportosulás, amely igazi kommunikációs-szigetet hozott létre. Más volt ez, mint egy csodabogárnézés. Kapcsolat alakult ki a közönség és köztem.
– Személyétől nem áll távol a győriek mindennapjaiba férkőzés gondolata. A Korszakváltó Csoporttal (művészeti vezetőként) óriási, épületeket díszítő ponyvaképekkel beírták magukat a város történelmébe, illetve a lakók emlékezetébe.
– Akkor egy kiváló csoportban dolgozhattam együtt, az ország legismertebb művészeivel. Nagyon nagy szeretettel és pici hiányérzettel gondolok vissza azokra az évekre, ugyanis a város nem vette elég komolyan vállalkozásunkat.
– Az eredeti tervek szerint a monumentális városdíszek minden évben kikerültek volna az utcákra. Most azonban sehol sem látni az alkotásokat.
– Lassan minden város a fesztiválokból él, és ez az esemény is biztosíthatta volna az alapot egy állandó fesztiválnak. Azok a művészek, akik pedig ebben részt vettek mára országhatáron túli népszerűségnek örvendenek. Kezdeményezésünk a mai napig működhetne, de ehhez a város stabil támogatására lenne szükség, ami jelenleg nem áll rendelkezésre. Az alkotók tiszteletdíjáról ugyanis nem szabad elfeledkezni.
– Ponyvaképeik mennyiben tekinthetők a győri street art első szárnypróbálgatásainak?
– Mindenképpen, hiszen a monumentalitás mellett az volt a célunk, hogy a képzőművészetet juttassuk el az emberekhez. Nem meghívót adunk ezzel a közönség kezébe, hanem kitelepültünk a mindennapjaikba, amelynek segítségével a beszürkült elméket is szerettük volna elgondolkodtatni. Ha látják a sétálók, közlekedők az egyik óriás képet például a víztornyon egy hónapon keresztül, akkor rájöhetnek arra, hogy a kortársművészet bizonyos elemei nem is olyan idegenek számukra.
– Kövekkel kirakott nyaklánca évek óta hozzá tartozik megjelenéséhez. Tősgyökeres győri. Munkáin alkalmazott határozott ecsetvonásai, az élénk színek, a hal szimbóluma és a gömbölyded formák gyakori megjelenése ugyancsak valamiféle állandóságot tükröznek. Hogyan értelmezi az ön köré csoportosult mozdulatlanságot?
– A mozdulatlanság, az állandóság jó megközelítése művészetemnek, hiszen ez tartalmazza az öröklétet, az örök értéket és azt, hogy engem figyelembe kell venni. Mindennek a szimbóluma számomra a piramis, amelynek felépítéséhez egy stabil alapra van szükség. Az én életem is ugyanígy néz ki, hiszen energiát nem spórolva létrehoztam az alapokat, amelyre aztán egyre feljebb és feljebb tudok építkezni. Nem egy hullámlovas életet élek, hanem egy állandó emelkedési folyamatot valósítok meg. Ahogy egyre bölcsebbé válok, egyre könnyebb a dolgom, mert – ahogyan a piramis esetében is – egy szint után egyre kevesebb munka szükséges ahhoz, hogy feljebb jussak. A végén pedig koronaként ott pihen az utolsó kő a halom tetején, amely csak az utam végén válik láthatóvá.
– Kiforrott művészetfilozófiája mellett mégis mi az a változó, aminek a nyergébe gondolkodás nélkül felpattanna?
– Az emberiség életformája ebben a formában nem folytatható tovább. A világ megváltoztatása a megváltással lehetséges. Én pedig ennek a lovára szeretnék felpattanni, mert ez a jó és hiteles emberekért jön létre. Földhözragadtabb tekintetben pedig, ha én úgy tudok megújulni művészetemben, hogy alapjában véve nem változtatok, hanem a piramis építését folytatom, akkor az a másik ló, amelyiket bármikor követnék.
– Ponyvaképei és rekordkísérlete után tervezi már az újabb városfelpezsdítő akciót?
– Mindig úgy szeretném fűszerezni a környezetem életét, hogy utána helyére kerüljenek az újabb építőkockák is. Szem előtt tartom, hogy figyelemfelkeltő megmozdulásokra szükség van, ám amíg nem zárul le egy folyamat, addig nem szeretek újabb dologba belevágni. Jelenleg pedig még nem keveredtem ki a jótékonysági rekordkísérletem hatása alól, így újabb terveket sem szövögetek még.
Szücs Anita
2011. 06. 07.